Ennél szebb és nehezebb pályát nem tudok elképzelni
Kovács István színművészről egy régi-régi emlékem jut eszembe. Budapesten egy kollégiumban lakó egyetemista lányt látogatgattam meg. Egy alkalommal a társalgóban ültünk, amikor a lányokon lázas izgalom lett úrrá. Itt van Kovács István – rebegték átszellemülten. Szaladgálás, kukucskálás. Valóban ott volt. Kiderült, hogy az egyik orvostanhallgatónak udvarolgatott. Persze ez még a Kárpáthy Zoltán című film idején történt, amikor a jó megjelenésű, ifjú színész talán az ország egyik legkedveltebb művésze volt. Ostromolták is a hölgyek lelkesen. Na meg a mozinézők, mert ne feledjük, a hatvanas, hetvenes évek a magyar filmjátszás aranykorának számított. Szerettünk moziba járni. Kovács Istvánért oda voltam én is. Egy kicsit ő élte át helyettünk – és így velünk is – a történelmet.
Nagy öröm volt tehát számomra, hogy most, néhány évtized múlva a művésszel személyesen is találkozhatok, beszélgethetek. Az előadás megkezdését várta ő is. Ám barátságosan fogadta az interjúkészítés hírét is. Hasonlított régi önmagára. Igaz, a fején ma már az ősz szálak dominálnak. Nevét is kevesebben ismerik. Ám mint kiderült, a nézőtéren ma este is egy igen becses, számára talán a legkedvesebb néző ül majd…De erről később… Kedvesen nevetett, amikor a régi, „majdnem” találkozásunkat elmeséltem neki…Még a hajdani kedves, medikus lány alakja is felemlegettetett.
Aztán mégiscsak az aznapi szereplésről kérdezem. Nyugodt arcát szemlélve tettem fel neki a kérdést, hogy egy olyan kipróbált, több évtizede játszó művész, mint ő, érez-e még valami drukkot a fellépés előtt.
– Nehéz ezt megfogalmazni, mert mást jelent ez a kérdés egy színésznek és mást egy nézőnek. Olyan értelemben, amire egy szakmán kívüli néző gondol, egyértelmű, nincs semmi lámpaláz. Az viszont foglalkoztatja az embert, hogy vajon milyen lesz a fogadtatás. Milyen lesz a közönség? Hogy sikerülnek a begyakorolt, ám mégis sok esetlegességet tartalmazó dolgok a színpadon? Ebben kétségkívül van, úgymond drukk. Ám ez nem gátló körülmény, inkább serkentően hat egy művészre. Ráadásul itt egy másik, ismeretlen közönséggel találkozom. De látom, hogy a szabolcsi nagyon jó közönség, és nagyon szereti a VIDOR fesztivált. Joggal. Várja, hogy amire jegyet vett, az jó előadás legyen. Ilyen módon kell helytállni. Tudom, nem csak a magam örömére játszom, hanem egy bizonyos jogos elvárásnak kell megfelelnem.
– Nagy érdeklődéssel várom én is a játékát. Bevallom, színpadon még nem láttam. A darab is ígéretes, a Játék a kastélyban cím sokat ígérő. A szerző pedig nem más, mint Molnár Ferenc. A színész kedveli a klasszikus szerzőt?
– Abszolute! Olyan zsenije volt a színházirodalomnak, hogy nem is tudnék hasonlót mondani. Elég sok Molnár Ferenc darabban is játszottam. Van némi tapasztalatom és gyakorlatom. Ráadásul éppen a Játék a kastélyban című darab az, amelyben a pályám során a lakáj kivételével minden férfi szerepet eljátszhattam. A Vígszínházban játszottam benne a titkárt, még a klasszikus nagy Ruttkai– Páger előadásban, később játszottam a Turai nevezetű írót, amelyet most Oszter Sándor alakít. Pár évvel ezelőtt én voltam benne Gál. És most Almádyt, a csúffá tett udvarlót alakítom.
– Érdekes, szép korba tehetünk időutazást a darabban. Szeretett volna akkoriban vagy esetleg korábban, mondjuk a romantika idejében élni?
– Azt nem tudom, de mindenképpen izgalmas mai mentalitással elhelyezkedni az említett korokban, mondjuk, a romantikus korban. Molnár korát és az író nyelvezetét én rendkívüli módon szeretem. Van bennem valami vonzódás a polgári lelkület iránt. Azért van ez, mert mint tudjuk, mindenkinek az első szerelem a legfontosabb. Nekem a Vígszínház volt az. Abban a közegben nőttem fel, lettem színész, ahol nagyon tudták ezt a nagyon jó minőségű, polgári színjátszást művelni. Sulyok Mária, Darvas, Ruttkai, Páger, Bilicsi. Ezek mind, mind olyan színészek voltak, akik valami olyat tudtak – mivel a múlt század első felében nőttek fel –, amit az én generációm csak úgy ismert meg, hogy élményanyagát mástól sajátította el. De ezek a színészek megmutatták – ha nagyon figyeltem ifjú koromban a Vígszínházban –, hogy milyen az a polgári színjátszás. Jó iskolában tanulhattam…
– Egyébként az ön értékítélete szerint milyen ez a pálya? Milyennek írná le, ha egy pályakezdő véleményt kérne öntől?
– Semmiképp sem tanácsolnám el, hogy jaj, erre a pályára ne lépjen. Amikor a két gyerekem pályaválasztás előtt állt, tartottam magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy én soha nem fogom a magam mesterségének prioritását hangoztatni. Erről rossz a tapasztalatom. Arra szerettem volna törekedni, hogy ha bármiféle mesterség felé látok bennük hajlandóságot, azt hagyni fogom, hadd csinálják. De én nem erőltettem. Ez be is vált. A lányom kitűnő ügyvéd, a fiam kitűnő villamosmérnök. Hiába is erőltettem volna őket a színészi pályára. A kérdésre visszatérve. Ha valaki most kezdené, azt mondanám: ennél szebb, ennél izgalmasabb, ugyanakkor nehezebb pályát én nem tudok elképzelni. Ha valakiben van ez iránt vonzalom, és van némi értékítélete, hát tegye. Kezdetben a képességet nagyon nehéz megítélni, mert azok csak az eredmények tükrében realizálódnak. Ki a jó színész, ki nem, azt csak a közönség tudja megmondani. Ám csupán ahhoz, hogy megméretesse magát az ember, már ahhoz is nagyon-nagyon sok energia kell. De ha mindezt valaki bekalkulálja, akkor ne hátráljon meg, mert ez fantasztikus pálya.
– A színház után beszéljünk a filmekről. Az ország, világ leginkább mégiscsak a filmjeiből ismeri. Megnézzük újra és újra. Meg szokta nézni ön is, ha valamelyik tévé a műsorára tűzi, mondjuk, a Kőszívű ember fiait vagy az Egri csillagokat?
– Hát nemigen. Ha éppen belebotlom, nem zárom el, de nem is nagyon nézem. Éppen hogy nézem – helyesbíti magát pontosításként.
– Eleget látta?
– Nem erről van szó. De nincs könnyes nosztalgia bennem, hogy istenkém, amikor ezt a filmet készítettük! Mert nem csak ezt a filmet forgattuk, hanem másokat is. De mindez természetesen jó emlék, és nagyon büszke vagyok arra, hogy én ezekben szerepelhettem.
– Mégiscsak a magyar filmművészet nagy korszaka volt, és gondolom, hogy a nagy népszerűség sok „hozadékkal” járt.
– Igen, igen. És ez nagyon jó. Ez nekem nagyon szép emlék. Bevallom, hogy ambivalens érzés ez az életemben, hogy ezeket a filmeket a mai napig is látom a különböző csatornákon. Mert az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Sír azért, mert azóta sincs ilyen értékű, ilyen minőségű, vonzerejű film. Ezért szomorú vagyok. Ugyanakkor nevet a másik szemem, mert még mindig engem látnak a mai fiatalok a klasszikus filmekben, már akik vonzódnak ezekhez. Már pedig nagyon bízom benne, hogy sokan vonzódnak hozzájuk. Sokan olyan filmeken nőttek fel, mint a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok.
– A férfiúi kíváncsiság csak feléred bennem, amikor kérdezem: – Ostromolták a hölgyek akkoriban? Hány levél érkezett mondjuk hetente?
– Írtak elegen, úgy huszonötezren, ha ez bármiféle értékmérőt jelent. Volt a hölgyek részéről felajánlkozás is bőven, de bevallom őszintén, nem használtam ki a helyzetet.
Itt egy kis szünet, mindenki arra gondol, amire akar.
– De ez ma már nem jellemző. Ha egyáltalán írnak, akkor már nem nekem írnak. Már nem én vagyok a fiatal. És ez így természetes.
– Nem érzi igazságtalanságnak, hogy például a Való világ szereplői a nagy sztárok, és Kovács István nevének hallatán esetleg már többen elgondolkoznak, ki is az. Épp tegnap kérdeztem meg egy harminc éves hölgyet, és nem ismerte önt. Pedig az előbbi említett figurák mögött aztán igazán nincs semmiféle teljesítmény…
– Így van – bólogat a művész. Nem akarok minősíteni, de nekem ezek a Való világ-félék oly távoli dolgok, hogy egy percet nem töltenék a tévé előtt, hogy megnézhessem őket. Még ha sok időm lenne, akkor sem. De hát van olyan, akinek ez jelenti a szórakozást. Nem ítélem el őket sem. Ilyen a világ. Nem szabad azt mondani, hogy ami nekem megfelelő, az törvényszerűen másnak is az kell, hogy legyen. Mindenkinek más az ízlése. Ismétlem, én nem értek vele egyet, de ez nem azt jelenti, hogy így nincs jól. Hogy igazságtalanság, azt megint csak nehéz megítélni, mert véleményem szerint lehet, hogy a kor követeli meg. A másik kor, előbbi korok, amiről az előbb beszélgettünk, azok elmúltak. Lehet beszélni róla, lehet rá gondolni, beszélhetünk az értékeiről, elemezgethetjük, de nem szabad azt mondani, hogy az volt a jó, s ez most a rossz. A világ halad. Az én szüleim is azt mondták, amikor kamasz voltam: – Hú, ez Beatles. Nem a legjobb értelemben, de akkor az újdonság volt. Most meg ez az újdonság. Nem feltétlenül kell szeretni, de elítélni sem szabad. Így nem lenne igazságos.
– Hírlik, hogy családcentrikus, családszerető. És hallom, jó apa és jó férj is. Mondják, most is magával hozta Nyíregyházára a feleségét és a fiát. Sőt ígéret volt arra, hogy még lecsót is főz a Barbizon Hotelben a kollégáknak, a társaságnak.
Jóízű nevetés közepette érkezik a válasz.
– Valóban, nagy lecsófőző vagyok.
– Recept? Fokhagymát, kolbászt tesz bele? Én például úgy szeretem, és úgy készítem.
– A receptet ugyan el lehet mondani, de attól még nem biztos, hogy jó lesz a lecsó. Fokhagymát egyébként nem teszek bele. A hírnek egyébként az az előzménye, hogy tavaly, amikor itt voltam, a feleségem, Sajgál Erika itt játszott a VIDOR fesztiválon, én meg elkísértem, és mivel ráértem, a Barbizonban egy hatalmas kondér lecsót főztem. Igen nagy sikere volt! De ezt el is vártam! Nem vagyok ugyan főzőtípus, de a lecsót kétségkívül nagyon tudom. De ez most azért nem megy, mert ma este játszom, és holnap reggel sajnos vissza kell mennem. Nem tudok még egy napig maradni. De majd jövőre. Ígérem jövőre. És akár meg is kóstolhatja.
– Ha már a feleségét említette, megkérdezem, hogy a színészházasság jól működik?
– Igen, igen. Azt nem tudom megmondani, hogy a többieké hogy működik, mivel mindenki a saját életét éli, de a miénk jól működik. Nem túl egyszerű ez, de azt kell mondanom, hogy nekem, hálaistennek, jó a házasságom.
– Hány gyerek is van összesen?
– Nekem három gyerekem van. Kettő az előző házasságból, egy pedig a mostaniból.
– A két nagyobbról már beszéltünk, de mi van a harmadikkal?
– Domokos még kicsi, három és féléves. Még minden lehet – hangzik az elnéző válasz.
– Ugye, nagy ajándék ebben a korban is a gyerek? –igyekszem a témánál maradni.
– Hatalmas, óriási ajándék.
– Ugye, más szemmel nézi az ember a gyerekét így bölcsebben, a hatvan éves kor felé?
– Nekem akkor is nagy élmény volt, amikor fiatalabb voltam, és a másik két gyerek volt kicsi. De hogy ez a kicsi gyerek mekkora élmény, azt nem hasonlítható a másik kettő hasonló korához. Egyébként van egy egyéves unokám is – robban egy újabb petárda. Így aztán most minden van nekem. Nagy gyerek, kis gyerek, unoka. Így kerek a család.
Újra leltárt készítek magamban, de aztán inkább másról kérdezek, nehogy túlságosan belegabalyodjunk.
– A kicsi hogy reagálja le, hogy a papa nem akárki, és olykor még a tévében is látja.
– Nagyon élvezi. Pedig nem igazi színházi gyerek. Nem visszük be a színházba, nem visszük magunkkal. De a mai este premier lesz a számára. A feleségem elhozza, és megnézik az előadást. Ez az első és utolsó eset, hogy a kicsi fiam végignézhet egy előadást. Nem akarom ilyen alattomos módon elhinteni benne a szakmaszeretet magját. Így négy–öt évesen semmiképp sem akarom. De ez egy különleges alkalom. Nem túl hosszú az előadás, kibírja. Kíváncsi is vagyok, hogy a tűzkeresztség milyen eredménnyel jár. Látott már ugyan színpadon, de csak néhány percig. Oldalról. Ismétlem, ez lesz az első és utolsó eset, mert én nem fogom erőltetni.
– Nem veszi esetleg komolyan a játékot, mondjuk, ha például a papát bántják a színpadon?
– Nem, nem. Okos gyerek. Nem fog felkiabálni a színpadra, s remélem, nem fog rosszalkodni.
Ebben maradunk. Megköszönöm a beszélgetést. A művész úr öltözködni indul, én pedig a nézőtérre.
P. s
Szerencsém van. A jegyem Kovács István fiatal és bájos felesége, Sajgál Erika és Domokos mellé szól. Bemutatkozom. Tisztázódik, hogy a művésznő tavaly a Játszd újra, Sam című darabban lépett fel ugyanitt. Felemlegettetik a férj főzési tudománya. Kiderül, a lecsó mellett a halászléfőzés is magas fokon megy. Na persze mindehhez jó alkalom és társaság is kell. Aztán a bűbájos kis Domokosra terelődik a szó. Talpraesett, mokány kis legény, meg kell adni.
Megkezdődik az előadás, a papa úgy 20–25 percig nincs a színen. Domokos egyre nyugtalanabb. A végén még nem is játszik apuka. Ám ami késik, nem múlik. Jelenése van. A gyerek megigézve nézi. Tisztában van vele, hogy csak játékról van szó, és egy másik néninek csak kizárólag játékból udvarolgat. Ám a szerep szerint a papa egyszer csak sírni kezd. Domokos megrökönyödve feláll a székéről és jó hangosan, sajnálkozóan mondja: –A papa sír… Megvigasztalják. A gyerek egy kicsit nyűgös a második felvonás alatt, ám csakhamar legördül a függöny. Ahogy lenni szokott, sorban meghajolnak a művészek, ám amikor Kovács Istvánra kerül a sor, a fiúcska torkaszakadtából kiabál: –Bravó, papa!
Bravó papa!
A papa mellett neki is szép sikere van.
Hazafelé indulunk. Miután összeismerkedtünk, Domokos kiáradó örömmel tőlem is megkérdezi:
– Ugye a papa volt a legjobb?
– Nem kétséges! Messze a papa volt a legjobb – bólogatok.
Ami igaz, az igaz.