A Tiszának gyönyörűsége

A Tiszának gyönyörűsége

Ezen a tájon bármerre is veszi útját az ember, lépten-nyomon a Tiszával találkozik. Indulhat északnak, délnek, keletnek vagy nyugatnak, az őrt álló szilfák és kőrisek között hamarosan ismét megcsillan a szeszélyesen kanyargó folyó hűs vize. Túlzás és szerénytelenség nélkül vallhatjuk, ez a legszebb magyar folyónk. Olyan, mint egy kacér, kedves lány, akik első pillantásra megigézi az embert. Más költő szerint: a Tisza, mint az édesanya szerető karja, szelíden öleli át a Nyírséget. A Tisza időtlen szépsége évszázadok során sem vesztett vonzerejéből. Talán csak kevésbe rakoncátlan. Krúdy szerint a Nyírségről csak gyöngéden szabad írni. Még inkább igaz ez a Tiszáról. Már a neve is cáfolhatatlanul nőneműt idéz. S hajdan még a mainál is szebb névvel illették. Álmos és Árpád magyarjait idéző, máig egyik legbecsesebb nyelvemlékünkben, Bíborban született Konstantin történetírója 950 körül még így említi: Titza avagy Tica. Szívem szerint én még ma is így nevezném.

A Tisza szelíd-vad szépségét legkendőzetlenebbül a költők előtt tárta fel. A hajnali Tisza-part részegítette meg a daliás Bessenyeit. Később Petőfi felé is többnyire sima és szelíd arcával fordult, de szeszélyes kedvében őt már haragjától sem kímélte. Csakúgy, mint a partján élőket az új évezred első esztendejében, amikor kétségkívül megharagudott valamiért. Ám mondhatni, áttételesen még így is jót tett, tanúbizonysága ennek a sok szép új ház, amellyel az állam kárpótolta az itt élőket.

A Tisza Petőfi folyója – írta Juhász Gyula, de legszebb jelzőkkel mégis ő, a bús költő tisztelgett előtt. „Ki vagy, te szeszélyes, Te szőke víz, Te lusta, te széles, Nyugalmas, édes”. Máshol meg csapongó és büszke, szilaj és rontó, kedélyes és heves, akire az ég is száz színű selyembe nevet”.

Több költő a magyar ember természetéhez hasonlította a folyót.” Olyan a magyar ember természete is, hogy egyszerre felcsap a legmagasabb lelkesedésbe, a legnagyobb haragba, indulatba. Aztán elmúlik, mint a szalmaláng. Magyar folyó a Tisza, ennek a földnek minden sajátságával, természetével felruházva. De hát nem is lehet az másképpen. Amerre jár, amerre folyik, mindenütt magyar szót, magyar dalt hall. A Tisza susogásában benne van a magyar népdal melódiája, holdfényes éjszakákon magyar álmok borongatják be vizét, partját. A Tisza nélkül tán nem is volna az Magyarország”.

A Tisza csöndes és halvány szőke, érzésvilága parttalan, hangulata olykor borongós, bánatos. De ha valaki vigaszért megy hozzá, még ilyenkor is átszövi ezüsttel a borút, a szívekbe csöndet és békét zenél.

A Tiszát – akár a kacér, de mély érzésű ifjú hölgyeket – nemigen lehet megzabolázni.

De ha valakit egyszer megszeret, egy holdas nyári éjszakán talán a menyasszonya lesz.

A mese, a mondák és a népdalok világában vissza, visszatérő téma a kedvelt folyó, a Tisza. Ízes monda szól például a Tisza eredetéről:

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott az Úr zsámolyánál.

- Hát teveled mit csináljak, szegény fejeddel? –mondta az Úristen.

- Csak bízd rám atyám, mondja Jézus, majd eligazítom én!

Azzal Jézus elővett egy aranyos ekét, eleibe fogott egy szamarat, s azt mondta a Tiszának, hogy menjen mindenütt utána a borozdában. Aztán nekivetette az ekét a földnek, szántotta a folyónak az ágyát, az pedig ment mindenütt a nyomában. Hanem szerte-széjjel igen sok cötkény (kutyatej) volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon szereti is a cötkényt: egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét. Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

Ám a Tisza nem csak régen, hanem ma is gyakorta illeti meg a költőket.

Góg János író-költő gondos szerkesztésében a 2002. esztendőben antológia jelent meg Versek a Tiszáról címmel. A gyűjteményes kötetben csokrot nyújtottak át azokból a versekből, amelyeket klasszikusaink írtak az elmúlt századokban Ady Endrétől Weöres Sándorig. A szép kiállítású könyvet kiegészítették a kortárs alkotók műveivel, valamint azokkal a versekkel, amelyeket az Alföld Művészeti Egyesület nemzetközi költői pályázatának versenyében résztvevők írtak. A pályázatra 107 költő 300 verset küldött be. Mint a kötet előszavában a szerkesztő megfogalmazta: A sok szép vers „ismét ráirányította sokak figyelmét erre a csodálatosan szép, ugyanakkor elhanyagolt, mostohagyerekként kezelt, helyenként felelőtlenül szennyezett folyóra, amely oly sokunk számára az élettér egy fontos darabját jelenti. A szépségről írott versek pedig jelzik: ez a folyó több, másabb és fontosabb, mint egy nagy vízfolyam, mely országokat köt össze, s amely keresztülszeli az Alföldet”.

Nyáron több napon át ismét végigjártuk a folyó partjait megyénkben, hogy a korábban látott haragos arca helyett ismét a „szőke, nyugalmas, édes” folyóval ismerkedjünk, ki tudja hányadszor. Útikalauzul Katona Béla tanár úrral korábban kiadott, közös kötetünk írásait vettem magamhoz. Az utazás ezúttal jóval messzebb terjedt, egészen a Kápátokig, ahonnan a Tisza a bércekből oly sebesen folyik alá. Hadd lássuk, milyen is ezen a vidéken a folyó, amely aztán mifelénk már egészen más arcát mutatja. Átkeltünk hát a Kárpátok szerpentinjein hetedhét határon túl, messze keletre, Máramaroszigeten is túl, egészen Nagybocskóig, ahol még most is fegyveres őrzés alatt áll a folyó, mely Ukrajnát és Romániát választja el egymástól. Kísérőim figyelmeztettek is, ne menjek le a partra, mert azt nem szabad, a másik oldalról határőrök figyelnek. Én viszont úgy véltem, ha már ennyit utaztam, csak megsimogatom a szememmel a szépséges folyót. Így is tettem. Régi ismerősként üdvözöltük egymást. A víz errefelé – mondani sem kell – ragyogóan tiszta és hűvös. A kísérő fák, bozótok is ismerősnek tűntek, csak a közelben kéklő, égbenyúló hegyek látványa, a „máramarosi bércek” látványa volt szokatlan, amelyek között olyan is akad, amely kétezer méternél is magasabb. Ezen az eszményi tájon kanyarog a Tisza, és hozza el álmait hozzánk, az Alföldre. Nehéz lett volna megmártózni benne, már csak azért is, mert itt az Ugornyáról ismert homoknak érthetően se híre, se hamva, helyette inkább a hegyekről lesodort testesebb köveket rakja le maga mellé a folyó. A látvány mindenképpen csodálatos, ám sokáig nem álmodozhat a képzelet, kísérőim egy-kettőre megtaláltak, figyelmeztettek, ideje indulni, nem szabad errefelé ácsorogni. Szorongóan szép emlékkel mentünk tovább, na és néhány fényképpel, amelyet titokban készítettem.

Nagybocskóhoz, ehhez a gyönyörű fekvésű határállomáshoz egyébként sok keserű emlék tapad. Nagy Gyula tájékoztatása szerint a települést a világháború végéig magyarok lakták, aztán a kommunista rendszernek döntő szerepe volt a itt élő magyarság kipusztításában. Többségüket deportálták, elvitték őket a Szovjetunióba. Onnan tíz százalékuk tért vissza. Az itt maradt családok lassan eladták házukat, s a környékbeli falvakból jöttek a ruszinok. A hajdani magyar település 90 százalékát ma ruszinok lakják. Alig negyven magyar család lakik itt, de őket is a beolvadás réme fenyegeti. Az itt lévő 8–9 magyar gyermek pedig nem tanulhat saját anyanyelvén. Szomorú dolgokról tudna beszélni itt a Tisza. S vajon honnan, melyik szögesdróttal beszegett fogolytáborból repültek haza Ázsiából az elhurcolt nagybocskóiak álmai a búvó otthoni tájra? Bizonyára gyönyörű gyermekkoruk lehetett a deportáltaknak ebben a faluban, ezen a szépséges szép vidéken, s talán ezért is lehetett még keserűbb álom után az ébredésük, meghurcoltatásuk.

Nagybocskó után utunk visszafelé vezet Máramarosszigetig, ahol már egy kicsit lelassul a folyó, és valamivel szélesebb. Házigazdáink közbenjárására lemehetünk a partjáig, ám itt sem szabad túl közel menni, mivel határőrök vigyázzák. Szokatlan látványosság a fölötte átívelő fából készült, megújult híd, amelyet néhány évvel ezelőtt építettek újjá PHARE-segélyből. A fa felhasználása igyekvő kényszerűség volt, mert mint mesélik, a pénzforrások külföldi ellenőrzése miatt kellett sebtében összekapni a vashíd helyett az amúgy látványos, finn mérnők által tervezett fahidat. Szép, szép, csak mintha egy kicsit Ferenc József ideje alatt készült volna… Egyelőre – a hosszadalmas hivatalos egyezetések miatt -, még senki sem járhat rajta, se ide, se oda. Pedig tíz perc alatt átjuthatna rajta az ember Técsőre.

A Partiumi csodálatos tájak után néhány nap múlva Tiszabecs felé vesszük utunkat. Köszöntsük hát a folyót itt, Magyarországon, amikor belép hozzánk. „Rekkenő nyár, tigrisrőt nap, szeszlángkék ég, amikor az árnyék is menekül”. Mindezt ma, talán az utolsó szép nyári nap, az utunk során is elmondhatnánk. Egyébként az idézet Szabó Lőrinctől való, annak a költőnek a szavai, aki közel száz éve, a múlt század elején, 1908 és 1918 között minden nyarát Tiszabecsen töltötte, apai nagybátyja, G. Szabó Mihály református lelkész házában. A becsi nyaralások élményeit a Tücsökzene című verses önéletrajzában örökítette meg. Mai nyelven szólva, akkoriban Debrecen és Tiszabecs között ingázott:

Vakációtájt, évről-évre, már

régóta, s szinte mint biztos szabály,

jött a meghívás Mihály bácsihoz

Tiszabecsre. Ez a sáros-poros

nagy falu s a városi Debrecen

volt hosszú esztendőkig életem

kettős kereke.

A gyermekkor éden szép évei lehettek ezek az esztendők, s mivel a papa mozdonyvezető volt, s „otthon nem literátus környezet vette körül Szabó Lőrincet, így érthető, hogy a művelt nagybácsi, aki maga is írogatott, óriási hatással volt rá. Tőle hallott először az irodalomról, s az ő bűvkörében kedvelte meg az olvasást is” – szögezi le Katona Béla. Tegyük ehhez hozzá, bizonyára innen fakad a költői indíttatás is.

S hogy mit látna ma Szabó Lőrinc, ha élne, és ellátogatna gyermekkora színhelyére? Nos, egy korántsem sáros-poros nagy falut. Szép új házak sora, irigylésre méltó új iskola, és az itt élők egészen másféle gondjai, örömei. Viszont már nem lenne oly könnyű „bemenni Újlakra”, lévén a Tisza másik oldalán Ukrajna. Akkoriban „komp és révészek szelték át a Tiszát”, ám a becsi part Ugocsához tartozott. De hol van már az ugocsai part, ahol alatt „szálfák úsztak mellettünk sebesen”. S a hídon furcsa egyenruhába bujtatott határőrök fogadnák, holmi paszport után érdeklődve. Bizony, odaát már nem Magyarország van. S Újlakra is inkább a határállomás mellőli kis áruházból visznek át portékákat, és nem onnan hoznak a becsiek, mint régen „fazekat, lámpabélt és a tanítóúrnak cigarettahüvelyt”. Szabó Lőrinc kötődését a hajdani iskola helyén lévő, ma református imaház oldalán lévő emléktábla őrzi, és az iskolában is gyakran adóznak a költő emlékének.

(Engedtessék meg most egy kis kitérő. Sóstóhegyi lakásunkban írom „irodalmi úti élményeimet”. Utcánk a Szabó Lőrinc utcába torkollik. Alig kétszáz méterre a Szabó Lőrinc utca 15 szám. Itt, azaz ennek a tetszetős, új háznak a helyén álló korábbi kis házban írta a Tücsökzene című önéletrajzi versciklusnak 64 darabját közel hatvan évvel ezelőtt, 1945. december 6-a és 1946 január 19-e között. Szabó Lőrincet akkor a vele jó barátságban lévő Thomas család hívta meg, hogy a nehéz , háborús időket vészelje náluk át. Még az útiköltséget is kifizették, és szeretettel fogadták. Azonnal munkához látott, volt olyan nap, hogy 3–4 „tücsköt” is megírt. Innen röpködött a költő álma az idilli gyermekkori tájra. Aztán a kellemes, alkotó munkában gazdag néhány hétnek egy betörés vetett végett. A költő néhány nap után hazautazott. Nevét a sóstóhegyi általános iskola vette fel tíz évvel ezelőtt. A Sóstóhegyi „tücskök” címmel az iskola kötetet jelentetett meg, amelyhez Katona Béla irodalomtörténész írta az előszót).

De térjünk vissza a Tiszához. A rejtelmes diófa ligetek mellett a rekkenő hőségben elkanyarodunk a Tisza-partra, hátha megfürödhetnénk. Először rossz felé vesszük az irányt, arrafelé, amerre súlyos autók és furcsa kotrógépek járnak. A látvány gigászi és meglepő. A békés folyóban hatalmas gépek kotorják a sódert, kavicsot, majd szállítják jó pénzért az építkezőknek. Úgy tűnik, sok embernek ad itt munkát a bányászás. Szegény Tiszát bizony alaposan megforgatják és megrabolják. Csábítana pedig fürdésre, s az egyes szakaszokon alig 30 méteres szélesség láttán még az is megfordul a fejünkben, hogy esetleg talán még át is lehetne lábalni rajta. A másik oldal, akárcsak feljebb, a Partiumban, Ukrajna. Érdekes módon itt már senki sem félt minket az ukrán határőröktől, mondják, „nincs azoknak pénzük, hogy őrizzék a folyót, egyébként is innen ugyan ki szeretne átszökni Ukrajnába” – hallom egy ott ácsorgó fiatalembertől. Ebben sok igazság lehet, igaz, hazafelé már jól megnéznek minket a magyar őrök, nem vagyunk-e kurdok vagy afgánok. Mert menekültek errefelé bizony bőven akadnak…

A furcsa látvány után, némi kacskaringót téve megszemléljük a fürdésre kijelölt Tisza-partot, ám szombat délelőtt lévén most nem fürdik senki. Számunkra is, a rekkenő hőség ellenére hidegnek tűnik az egyébként csodálatosan tiszta víz. Inkább Ugornyára halogatjuk a fürdést. Ám visszafelé kanyarogva megcsodáljuk az ártéri erdőt, azok között is a diófákat, amely itt mintha vadon teremne. Ám szó nincs erről. Lőrincz Gusztáv polgármester elmondja, hogy a mintegy 100 hektár terület osztatlan közös tulajdon, amelyet mégis parcellázva gondoznak a becsiek. A gondoskodásnak az eredménye meg is látszik, az öreg, kiszáradt fák helyére fiatalokat ültettek. A kemping is a Diófa-liget nevet kapta.

A Tisza kanyarulatának ölelésében egy kis falu, a diójáról híres Milota.

Örömmel észrevételezzük, hogy több községen keresztül haladva még az országutak mellett is diófa, diófa mellett. Hasznos dolog lehet errefelé szeptember táján, a dióérés idején is csatangolni… A milotaiak olyannyira büszkék joggal a diójukra, hogy mostanában már Nemzetközi Diófesztivált rendeznek. A jeles eseményen a vendégeket az idén a hazaiak hagyományos szatmári ételekkel fogadták: kötött leves, fánk, lapcsánka, valamint diós tészták és sütemények. A jövőben minden év augusztus utolsó szombatján tartják majd a fesztivált – tájékoztat Klapka György a polgármester. Egyébként ez már Móricz Zsigmond hazája. A nagy író Milotán is gyakran vendégeskedett Sipos József református lelkész házában. Az itt szerzett élményeit később íróként is hasznosította, sőt a galamb papné modellje alighanem a lelkész felesége volt. A Fáklya és az Árvalányok című regénye cselekményének egy része is itt játszódott.

Milota egy másik kinccsel rendelkezik, hiszen a település határában hatalmas ivóvíz készlet található. Mint a község polgármestere elmondta, különleges tisztaságú vízről van szó, amellyel terveik vannak. Hite szerint Európa egyik legjobb minőségű vize ez. Lejjebb, 150 méter mélyen palackozásra alkalmas ásványvíz bugyog, s meglehet, hogy hamarosan a tiszta milotai ásványvizet is vásárolhatjuk majd. Termálvizet is rejt a mély, s talán előbb-utóbb egy fürdő is létesül errefelé. A község egyébként megúszta a korábbi árvizet, a töltés időben elkészült. Talán ezért is kedvelik az itt élők a Tiszát, olyannyira, hogy a múltkorában egy közös kirándulásra a fél falu felkerekedett, hogy Máramarossziget környékén, a felső szakaszán is megszemléljék a folyót.

Tiszacsécsén természetesen megállunk a látványosan egyszerű Móricz háznál, s betérünk oda, így hajtva fejet a szegény paraszti sorsból írófejedelemmé emelkedett Móricz előtt. A kedves kis ház életszerű, az asztalon még egy Nyírvidék is ott fekszik, mintha arra várna, hogy a malacok és a tyúkok etetése után betérjen egy kis böngészésre a ház szorgos gazdája. Tudvalevő egyébként, hogy az író csak élete öt évét töltötte szülőfalujában. Csécse azonban mindvégig tündérszigetként maradt meg emlékezetében. „Minden ember életében a szülőföld a legszebb a világon. Bizonyára azok is csak szeretettel és hálával emlékeznek a gyermekkor édes napjaira, akik a pesti utca kövezetén töltötték az időt, de engem az istenek annyira szerettek, hogy életemet egy olyan vidéken indították el, ahol valóban az idill leggyönyörűbb benyomásait kaphatta.” – írta a Hajnali harangok című írásában. Hálás, tagadhatatlanul hálás a nagy írónak ez a megye. Nem csak a csécsei ház falán és az emlékkönyvbe beírt köszönetek tanúskodnak erről, hanem bizonyítéka ennek az is, hogy hány és hány középület és intézmény őrzi a nevét. Szépen emlékezett meg a megye a 2002. esztendőben a nagy író halálának hatvanadik évfordulójáról. S akadnak még olyanok is, nem is kevesen, akik személyesen is találkozhattak az író fejedelemmel.

Szatmárcseke, a nemzeti zarándokhely következik, Kölcsey Ferenc faluja, ahol mindig találhatunk a temetőben fejet hajtó vándorokat. Most éppen egy Ausztráliából hazalátogató magyar családba botlunk, akik Debrecenből jöttek el Csekére, hogy a papa megmutassa két csemetéjének a Himnusz írója fehér márványoszlopokból készült síremlékét. Kölcsey egyébként 25 évesen került a családi birtokra, és élt itt haláláig némi megszakítással. Katona Béla írásából tudjuk , hogy noha Szatmárcseke neve elsősorban Kölcsey nevével és a Himnusszal kapcsolódott össze, ám többször meglátogatták itt barátai: Szemere Pál és Wesselényi Miklós is. De felkereste szatmári időzése során 1846-ban Petőfi is a csekei temetőt, hogy fellátogassa a „szent sírt”.

Utazzunk mi is tovább, s tekintsünk néha hátra térben és időben. A folyópartot galériaerdők szegélyezik, ás úgy tűnik fel, hogy követ minket a Tisza. Távolabb pedig a Kárpátok nyúlványai kéklenek. Ha nem tévedünk el Fehérgyarmat irányába a nem éppen a leglogikus útjelzők közepette, Nagyarra majd Kisarra juthatunk.

Nagyar számomra korábban az enyészet birodalmát jelentette. Egy alkalommal egy kicsit bele is bonyolódtam az alig nyolcszáz lelket számláló falucska dolgaiba. A régi álmok birodalma ugyanis három kastéllyal, kúriával dicsekedhet, s nem is akármilyenekkel, hisz az egyikben Petőfi Sándor is vendégeskedett barátjánál, Luby Zsigmondnál. Ez a formás épület akkoriban csipkerózsika álmát aludta, akár a mesében, és megközelíteni is nehéz volt. Térdig élő csalán és pókszövevény őrizte a titkokat, a régi, jóízű beszélgetéseket, a poharazgatások emlékét. Hát még ami belül volt: egyetlen hodályt láttunk az ajtóhasadékon. Nem tisztelték korábban itt a múltat, mondják, magtárnak használták az épületet. A földszintes és az emeletes kastély állapota sem volt jobb. /E cikkek miatt az egyik tulajdonostól neheztelő levelet kaptam./ A Kende Zsigmond-féle kúria még romjaiban is fenségesnek mutatkozott. A régi idők egyik szemtanújával is elbeszélgettünk, aki mintegy ötven évvel ezelőtt dolgozott a hajdani tulajdonosnál, Luby Gézánál:

– Csodálatos épület volt, a legpazarabban berendezve. Gyönyörű volt a kert, pompás virágházzal. A nagyságos úr sokat adott a kertre, olyannyira, hogy még Kanadából is hozatott ide fákat. A kert, a birtok olyan nagy volt, hogy kocsikázni lehetett benne. Sokan ették a kenyerét, akadt nála munkaalkalom bőven. A parádés kocsistól a disznópásztorig sokan dolgoztak itt.

Mostanában szerencsére jó híreket hallani. A két kisebb kastélyt a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága megvásárolta, és hozza rendbe. Úgy hírlik, valamiféle továbbképző intézet lesz itt. Remélhetőleg hamarosan a régi pompájában láthatjuk őket. A harmadik kastély mint Balogh Zoltán 2003 májusában örömmel újságolta újra az önkormányzat tulajdonába került. Talán iskola lenne itt, vagy az idősek napközi otthona.

A határban természetesen mi is felkeressük az út mentén álló Petőfi-fát is, amelyet nem kímélt az idő. Többek között villámcsapás érte, aztán tűz sem pusztította, 7–8 évvel ezelőtt felgyújtották. Mint mesélik, gyerekek mókusüldözés közben gyújtogattak, így kapta meg az utolsó döfést a héthatárban oly híres Petőfi-fa. Ma csak a csonkja látható. Tudvalevő, hogy ehhez a fához kötődik a nagy költő Tisza című verse, s alatta ihlette meg a folyó Petőfit is, ám a verset minden hiedelemmel ellentétben néhány hónappal később Pesten írta meg, 1847 februárjában.

Haladjunk mi is tovább, s Nagyar után néhány kilométerre Kisar következik. Noha itt is lehetne fürödni, kijelölt strand csak a szemben lévő tivadari parton található. E település határa is a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzethez tartozik. Említsük meg, hogy a Tisza árterében 50 hektáros gyümölcsös terül el, ahol a dió és szilva mellett több ősi almafaj „génbanként őrzi a régi gyümölcsfajtákat”.

A tivadari Tisza-part csábító fürdési lehetőségével már a Tisza-hídról is feltűnik. A mai lapályos part valósággal idilli, nem véletlenül népszerű errefelé a falusi turizmus.

A vonzó település után egy kis kitérő a Tiszától néhány kilométerre fekvő Csarodára. Tarpa, Jánd, Gulács, Tákos Csaroda. Ezeknek a településeknek a krónikájában a 2001-es esztendőt minden bizonnyal fekete betűkkel róják fel. Emlékezetes, a téli és a kora tavaszi időjárás és egyéb tényezők kritikus egybeesése következtében a Tisza vízgyűjtő területén rendkívüli árhullám indult el, amely Tarpánál március 4-ét követően kezdett tetőzni. Csarodának , a szláv nevű településnek a Tisza azokban a napokban valóban azt jelentette, amit a nevében is őriz a település: fekete, gyászos vizet.

– Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem a gátszakadást követő özönvíz után – meséli Lukovics Bertalan polgármester. Jó ötven évvel ezelőtt, 1947 szilveszterén járt nálunk a súlyos, jeges árvíz, ami nagy pusztítást végzett, de ekkorát nem. A mostani gátszakadást követően azonnal elrendelték a település kitelepítését. A kitelepítettek többségét Nyírlövőn fogadták be, mások ismerősöknél, rokonoknál húzódtak meg. A készenlétiek mellett harminc férfi maradt, hogy kivegyék a részüket a sziszifuszi védekezésből. Igyekeztünk minél több szarvasmarhát, sertést és más állatokat biztonságos helyre, a település legmagasabb pontjára szállítani. A körülményekre jellemző, hogy hat napig nem volt ivóvíz, gáz és villanyvilágítás. A károkat csak az árvíz levonulása után lehetett felmérni. Az összkép siralmas volt. Az árvízkár a lakások 90 százalékát érintette. Mintegy 100 lakó ingatlan semmisült meg.

Mindebből ma már semmit sem látni. Az összefogás eredményeképp a 650 lakosú, hősies küzdelmet folytató kicsinyke Csaroda újjászületett. Minőségi változás történt úgy, hogy a község patinás arculata mit sem változott. Az összeomlott házak helyére új lakóházak kerültek, a 250 házból 90 helyére új épült, 123-at pedig újjávarázsoltak. Teljes az összkomfort. Más községek számára is irigylésre méltó az új faluközpont, ahol korszerű körülmények között intézhetik a község lakói ügyes, bajos dolgaikat. Új inkubátorházzal is dicsekedhet a település. Csaroda a már említett községekkel együtt azt is bizonyítja, hogyan lehet közös erővel, kitartással akár egy szinte teljesen elpusztult települést újjávarázsolni.

A sok sóhaj és erőfeszítés után továbbmegyünk, mert Gergelyiugornyán az előbb joggal szapult folyóban szeretnénk megfürödni. Néhány perc, s kocsival már ott is vagyunk. Gyönyörű augusztus végi szombat délután, a part ideális, akár a tengerpart, hatalmas homokos föveny. Ma nincsenek túl sokan, alig százan lehetünk, a kirándulók talán már nem számítottak a jó időre. A folyó szélén egy gyerek a kutyájával játszik, a vízben viszont nem sokan vannak, ami figyelmeztető, alig több húsz foknál a víz hőmérséklete. Mi viszont megfürdünk. A balatoni nyaralók bizonyára megirigyelnének, alig 8–10 lépés, és máris úszhatunk. A víz tiszta, a folyóban nyoma sincs a sódernek. Szerencsére a Tiszába alig kétszáz méterrel feljebb beömlő Szamos hordaléka semmivel sem „lepett” meg minket, kavicsnak nyoma sincs, nem úgy, mint Tiszabecsnél. Az öltözéssel viszont már gondjaink vannak, sehol egy fülke. Egy kis emléket is hazaviszünk, a part mellett talált, a sodródás közben szarvasfejhez hasonlóra csiszolódott fadarabot. Vajon honnan sodorhatta ide a folyó, melyik ártéri erdőből?

Otthon aztán előveszem a nagy írók vallomásait a tájról. Mert ha Cseke nemzeti zarándokhely, akkor Gergelyiugornya a turisták és a költők paradicsoma. Túlzás nélkül mondható, hogy az egyik legszebb Tisza-part itt található. A tengerpartra emlékeztető híres föveny, a tiszta hűs víz, Bereg sajátos hangulata a fürdőzők tízezreit vonzza egy-egy nyári hétvégén. Szívesen látogatnak ide az írók is, hogy néhány kellemes napot töltsenek el, felkeresve a táj műemlékeit. Ezért jó néhány éve, korábban szebb napokat látott alkotó ház várja itt a is a tollforgatókat, festőket és más művészeket. Szép nyaraink jó néhány hetét tölthettünk el a gyerekekkel Aczél Géza, Sumonyi Zoltán, Tóbiás Áron vagy éppen az akkoriban még nem politizáló későbbi Göncz Árpád társaságában a három vendégszoba valamelyikében. Nagy élmény volt a közösen főzött gulyás vagy halászlé. Bizonyára szép emlékeket tölthetett el itt mindenki, egészen az üvöltő diszkó korszak megjelenéséig.

A vásárosnaményi könyvtár féltve őrzött vendégkönyve, afféle dokumentum. Az itt vendégeskedő, és magukat oly jól érző költők és írók ebben mondtak köszönetet a szíves vendéglátásért, és fogalmazták meg gondolataikat a tájról és annak barátságos lakóiról.

1965-ben rendezték meg először Vásárosnaményban a Beregi Ünnepi heteket. Jeles vendégei voltak az első, és még ma is sikeres rendezvénysorozatnak: Veres Péter, Fekete Gyula, Szabó Pál, Urbán Ernő, Czine Mihály látogatott el Bereg fővárosába. Milyen jó lenne a nagy öregekkel ma találkozni!

Veres Péter 1965. Március 28-án ezeket a szavakat írta a vendégkönyvbe: „ A kicsi Magyarországnak ezt a kicsike keleti csücskét én bizony még nem láttam: Húsz év óta sok földet bejártam, de Beregben csak Tarpáig jutottam. Kár, hogy közben megöregedtem, mert jó volna látni ezt a népet nyáridőben, munka és termelés közben is. Hogy erre rákerül-e még a sor, azt nem tudom, de jó volna”.

Szabó Pál már a tapasztalatait is sorolja: Másodszor vagyok ezen a tájon, s mégis úgy érzem, hogy megint és megint átmentem rajta, annyira bennem élnek faluk, városok, tanyák, házak, s a határban az utakon jövő-menő emberek. Valahány falu, kastély, megannyi nagy és szép történelem. A égen elment emberek…szelleme él itt szerte! S döbbenetes, hogy az emberi lélekben milyen húrokat pendít meg a szél. Most széjjelnézek megint, hátha elég lesz már ez az út, amíg élek?

Elment emberek! Szellemük, alakjuk megőrzésért mily sokat tehetnek a költők. A felsorolt példákat említve, mint például Móricz galamb papnéja. Vagy az a pór mennyecske, aki korsaját telemerítette, a furcsa kinézetű, ifjú Petőfire nézett, aztán ment sietve. Csak három sort írt róla, s mégis örök életű lett.

De haladjunk tovább. Bereg tisztelője és nagy barátja a húsz évvel ezelőtt tragikusan elhunyt „Cingár Herkules” Fábián Zoltán. Egy száguldó autó alá lépett… Ma már kevesen tudják, hogy ő volt az írószövetség vidéki titkára, és oly sokat járt mifelénk. Mindenfelé akadtak jó barátai. Sokat segített nekünk a pályakezdő íróknak, költőknek, a megyében is. Neki köszönhető a Tiszta szívvel füzetek megindítása is, amelyben a szabolcsi költők verseskötetei láttak napvilágot. Emlékét sok minden őrzi a megyében, könyvtárának egy részét, a neki dedikált példányokat a vásárosnaményi könyvtárban őrzik. A már említett ugornyai alkotóház falán a nevét emléktáblán örökítették meg. Természetesen évente többször is megfordult megyénkben. Az egyik legszebb vallomását 1974 októberében írta: „Itt vagyunk ismét Vásárosnaményban, örömmel vagyunk itt. Mi köt bennünket ide? A táj meghitt szépsége? Ez is. Népének szívszorító történelme, amely a magyarság egész történelmét példázza. Ez is. Az itt élő barátok szeretete, újból és újból felcsendülő szava? – mindenekelőtt ez. Történelmének, tájnak egyaránt a ma élők, az adott helyen helytállók adják meg a varázsát, megtartó erejét. Ezért járok én ide, szüntelenül vissza”. Fábián Zoltán szelleme ma is él. A róla elnevezett alapítvány épp a könyvünk írása közben rendezett Vásárosnamény könyvtárában kihelyezett emlékülést.

Féja Géza 1968-ban már messzebbre tekintett: „valamikor a népsors izgatott itten, s alig vettem észre a tájat, a Felső-Tiszavidék egyedülálló esztétikáját. Igen, a tájat szinte emberen túli csendjével. Ilyen békét sehol sem találtam az országban. A levegő különösen éltet, frissít, hiszen ide érkezik a Kárpátok lélegzete. A Tisza kanyargása mentén selymes a fű, erdők pagonyok sorakoznak és hívogató tisztások. Van itt földdarab tóval és a honfoglalók korának flórájával. Aki ide betér, bizonnyal ellepi a megilletődés”.

A táj és az emberek Czine Gáspárban is hasonló gondolatokat ébresztettek. „Bereg. Aki járt már megyénk e tájegységén, tudja, mit jelent a szó: a természet érintését, törékeny falvakat, a múlt megható nyomait, csupa szív embereket. De aki közelebbről ismeri ezt a vidéket, az mást is tud, hogy minden évben kisközségnyit fogy a lakossága, s akik maradnak egyre öregebbek… De vajon mit jelent ez aprópénzre váltva, mennyi emberi küzdelem és remény rejlik a tárgyilagos megállapítások alatt”.

A nehéz szavak után egy kis líra Rab Nórától. „Családiasan emlékörző a beregi táj, a beregi nép. A beregi zug ligetes vidéke, s a szíves szavú emberek emlékezete évszázadokat őriz hagyományban – történelemben, gyönyörű anyanyelvben. S annak számára, aki nemcsak a jenen napok krónikása, de a szép szavak gyűjtője is, talán a leggazdagabb táj e hazában”.

Szép szavakra fakadt a neves színkritikus, Bőgel József is: Bereg ifjúkori küzdelmeink, szerelmeink egyik kedves színtere. Egyúttal kicsit a Tündérkert (Erdély) előtere is, sok-sok örömmel, remek emberekkel, csodálatos templomokkal és némi szomorúsággal. Bánattal, szorongással azért, mert aggódva figyeljük, miképp lehet – hic et hunc – ennyire megszállottan a történelem vastörvénye, lépései nyomán szoros határok között élni, fejlődni, értékeket építeni? Úgy látjuk, lehet, s még a kapcsolatok építése is elér kár Finnországig is. Bereg számunkra mindenen túl az emberség, a kedvesség, a ritka szívélyesség szép példája is.”

Szépen írt Antallfy Gyula is a Tiszahátról, a beregi tájról boldog barangolása közben: Szép ez a rónatáj. Síksága változatos és színes, imitt-amott alacsony homokdűnék, lapos halmocskák és sűrűbben kerekded facsoportok, kis ligetecskék tarkítják. Hamvas rétjein úgy álldogál, kilométerekre széthajigálva egy-egy magányos tölgy, mint százados őrszem a pusztán. A jó szagú Tisza-part végeszakadatlan gyümölcsöseiben őszidőben színpompás gúlákban tornyosul a rózsapiros alma, a sárgászöld téli körte, a szilvaszüretkor éjszakákon át száll a gát felől a lekvárt főző lányok éneke, meg az üstökben fortyogó szilva mézes illata”.

Érdemes tehát minden évszakban ellátogatni erre a tájra.

Igaz, azóta egy kicsit Las Vegas lett Ugornyából. A part menti presszókból még éjfél után is ömlik a diszkózene, aztán meg a videók sátáni zaja veri fel a csöndet. A presszók, fogadók szinte versengenek, ki tud hangosabban zenélni az alkotóház melletti, alig focipálya nagyságú területen. Persze a fiatalok másképp vélekednek. Meglehet. Tombol a korosztályok közötti ellentét Bereg gyöngyszemének megítélésében. Ennek ellenére, aki teheti, utazzon csak bátran nyáron Gergelyiugornyára: csak a diszkóktól jóval távolabb foglaljon magának szállást, mondjuk a meleg strand melletti kempingben, amelynek konyháján a táj

ételeit is kínálják. Petőfi folyója mindennek dacára szelíd és kedves arcával fordul ma is a vendég felé, s a hogyan sokan megfogalmazzák, a híre föveny, a csodálatos homoksáv a legszebb a legkeresettebb Tisza-parttá varázsolja a strandot.

Gyermekkori szép emlékeim

Tuzsérhoz gyermekkori szép emlékeim kötnek. Kisvárdán, ahol akkoriban laktunk, még nem volt meg a mostani tetszetős fürdő, csupán a szeszipari vállalat melletti kétes tisztaságú medencében fürödhettünk. A nyári fürdőzés –ami akkoriban társadalmi eseménynek számított – felkapott helyszíne inkább a tuzséri Tisza-part volt. A fölséges víz itt kellően lapályos, a partját széles homokpárna szegélyezte. A készülődés már pénteken elkezdődött. Anyám 2-3 órát sorban állt a húsért, kimosta a térdig érő klottgatyát, és tripla adag kenyeret vett. Szombaton mindenki elvégezte a dolgát, és már csak azért kellett imádkozni, hogy vasárnap süssön a nap. Vasárnap reggel aztán irány a kisállomás. Ez ugyan messzebb volt, mint a nagyállomás, de a jegy kevesebbe került. Mi általában a vonatindulás előtt úgy néhány perccel futottunk be, hiszen nem volt könnyű a 3-4 gyereket összevakarni. Az állomáson már sok ismerősünk volt. Autóval senki nem indult útnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy senkinek sem volt kocsija. Fényeslitke, Komoró, Tuzsér. A nagy utazás csak néhány percig tartott, s akár egy röpke félóra alatt is célhoz érhettünk volna, ha a Tisza nem lett volna olyan istentelenül messze. A hosszú, poros úton legalább 2-3 kilométert kellett gyalogolni. Mindenestre jó alkalom volt e a felnőttek számára a beszélgetésre, hiszen akkoriban még a falnak is füle volt, s egy-egy elszólás akár az állásába is kerülhetett akárkinek. Egy háromnegyed órányi sétafika után aztán feltűnt a partoz szegélyező fák sora, aztán Tisza is. Mi, gyerekek a hosszú, tikkasztó út után rögtön a vízbe vetettük magunkat, ahonnan csak némi élelemmel lehetett kicsalogatni. A nagyobban fentebb pecázgattak. Csaba barátunk, akinek Csepel motorkerékpárja volt, egy alkalommal két rendesebb halat fogott. Igyekezett is vele hazafelé. Semmiféle kosár vagy más szállítóeszköz nem volt nála, így jobb híján a két halat egy dróttal összefűzte, a nyakába akasztotta és motorozott vígan hazafelé. A súllyal terhelt drót viszont úgy elszorította a nyakát, hogy rosszul lett, úgy találtak rá ájultan Fényeslitke határában. Mi, kisebb gyerekek olykor meghajlított gombostűvel próbáltunk pecázni, halovány sikerrel. A barátom édesapját viszont nagyobb szerencse érte, egy alkalommal a kimosott löszös partban bronzkori edénykéket talált, meglehetősen jó állapotban voltak.

A Tisza parton a nap hamar eltelt. A fiúkkal focizgattunk, a lányokkal illően szemtelenkedtünk. Ha nagyon szemtelen voltam, a nővérem alaposan elpáholt, és ha ez sem volt elég, akkor megfenyegetett a tuzséri halott lány szellemével, aki már száz éve bolyong, mert a lányt elaltatták, és nem tud felébredni. Csak később Béla bácsitól, atyai barátomtól tudtam meg, hogy Tuzséron valóban halálba altattak egy fiatal lányt. A csúnya ügy még Krúdy Gyula érdeklődését is felkeltette.

Történt pedig, hogy a múlt század vége felé egy Neukomm Ferenc nevű kútfúró (akinek a vezetésével készültek a megyében az első mélyfúrású szivattyús kutak) a hipnotizáláshoz is értett. A sajtóban már 1892-től is találkozunk a mutatványairól szóló tudósításokkal. Mint kútfúró került később Neukomm Tuzsérra is, ahol hamarosan megismerkedett Salamon Tódor földbirtokossal, aki maga is szenvedélyesen érdeklődött a hipnózis iránt. Tuzséri kastélyában gyakran vendégeskedtek hipnotizőrök. Neukomm csakhamar felfedezte, hogy a földbirtokos leánya, Salamon Ella rendkívül alkalmas médium. Többször is elaltatta nagyobb társaság előtt, s hipnotikus álmában szinte hihetetlennek látszó eredményeket produkált vele. Egyik ilyen látványos mutatványáról a Kisvárdai Lapok is megemlékezett. Neukomm azt szugerálta a lánynak, hogy a közeli grófi kastélyban van. A lány sorra elmondta, hogy mit látott. Többek között azt is, hogy épp egy betörő fosztogatja a lakást. Meg is találták a lány útmutatása alapján az ellopott holmikat.

Ilyen előzmények után került sor a nagy szenzációt keltő hipnózistragédiára. Neukomm 1894-ben a tuzséri kastélyban hipnotizálta a 22 éves Salamon Ellát. A lány ezúttal is jó médiumnak bizonyult, egyszerre azonban hirtelen egy nagyot sikoltott, és élettelenül rogyott össze. A társaságban orvos is volt, de az élettelenül rogyott össze. A lány halott volt. A világszenzációvá lett tragikus eseményről annak idején Krúdy Gyula is tudósított, aki azonnal Tuzsérra utazott, és napokon át onnan küldte a tudósításokat a fővárosi lapok számára. Salamon Ella tragédiájának híre bejárta a világot. Ismeretes, hogy Krúdy igen korán kezdte írói pályáját. Első novellája 14 éves korábban jelent meg a Szabolcsi Szabadsajtó című nyíregyházi napilapban. Azonban nem csak novellákat írt, hanem újságtudósításokat is, sőt néhány diáktársával sajtóirodát alapítottak Nyíregyházán, és innen tudósították a fővárosi lapokat. Krúdy tudósításainak megírása közben olykor szabad teret kapott az írói fantázia is.

De, hogy kellemesebb emlékkel távozzunk Tuzsérról, a Tisza-part ma is csábító, egy-egy hét végén ma is sokan keresik fel. A vizi-turák idején sok program várja a vendégeket sportolókat.

Tuzsértól csak néhány kilométer a Tisza ölelésében fekvő Tiszaszentmárton. A folyó errefelé három országot is elválaszt, a település határában már Ukrajna van, alig egy órányi séta Györöcske, s egy csónak segítségével máris Szlovákiában lehetnénk. A település sok lakójának korábban munkát adó Záhony szintén a szomszédságban található. A határkapu, az itt átmenő áruforgalom megcsappanása miatt Tiszabezdéden is több a munkanélküli, a községre az elöregedés jellemző – tudom meg Orbán Ferencnétől, az általános iskola igazgatójától. Az intézmény tanárai – művelődési ház híján, az önkormányzat támogatásával – sok ötlettel igyekeznek felkelteni a művelődés, a kultúra iránti igényt a lakosság körében. Több figyelemre méltó rendezvény várja az érdeklődőket, s olykor még nyíregyházi vagy kisvárdai színházi előadásra is eljutnak az itt élők, ami nagy élmény számukra. A tanulók pedig akár művészeti képzésben is részt vehetnek.

Az ezer éves települést templomának védőszentjéről, Szent Mártonról nevezték el. Ha betérünk a közelmúltban épített szép iskolába, aulájában hatalmas pannó fogad. Lóránd János festőművész munkája a település életét, valamint Losonczy Anna és Balassi Bálint szenvedélyes, viharoktól sem mentes kapcsolatát örökítette meg. A szépséges és harcias hölgy volt ugyanis Balassi szerelmes verseinek legismertebb múzsája, a világirodalmi szintű Anna-versek ihletője.

A település évszázadokon keresztül a Losonczy család tulajdona volt. A XVI. század közepén várkastélyt emeltek itt, mely hol a király, hol az erdélyi fejedelmek birtokában volt. Hadászati jelentőséggel nem bírt, inkább csak az irodalomtörténet tartja számon. Losonczy Istvánnak, a Temesvárnál 1552-ben hősi halált halt várkapitánynak a lánya ugyanis a rokon Várdayakat később kidobatta a kastélyból. Hosszú-hosszú pereskedés kezdődött, mígnem a Várdayak fegyvert fogtak, és el is foglalták a várat, de Anna a 108 jobbágyból álló seregével hamarosan visszafoglalta. Ez állítólag a Sárospatakon tartózkodó Balassi Bálintnak szólt, aki akkor már a megözvegyült Dobó Krisztinának, a kisvárdai vár birtokosának tette a szépet. „Anna talán azt akarta bizonyítani, hogy a megunt és elhagyott nő mennyivel különb leendő feleségénél” – olvasható a megyei útikönyvben.

Hogy járt-e Balassi Tiszaszentmártonban? Megtörténhetett, hiszen Istvánffy Miklós történeti munkájából kiderül, hogy Balassi Kisvárdán is tartózkodott. Itt látogatta meg a nádori helytartó 1586 novemberében. A költő és Losonczy Anna életét végigkísérő szenvedélyes, hol hamvadó, hol fölizzó szerelem pedig vissza-visszatérő találkozásokban lángoltak újra fel. (Annak ellenére, hogy a szerelmes pár olykor mással is házasságot kötött). Pozsonyban, tíz évvel a megismerkedésük után, 1588 februárjában is egymás karjába omlott a megözvegyült Anna és az Érsekújvárról más szerelmi kalandja miatt nemrégiben kiebrudalt költő. A magyar irodalom szerencséjére! Ennek a találkozásnak az élményéből született Balassi egyik legszebb szerelmes verse, a még mindig őszinte szerelemről tanúskodó, Hogy Júliára talála, így köszöne neki című költemény. (Balassi alighanem egy másik külhoni költő hatására keresztelte át a versben Annát Júliára). Idézzük fel ezt a több mint négyszáz éve ihletett, ma is üdén hangzó, gyönyörű vallomást:

Ez világ sem kell már nekem

nálad nélkül, szép szerelmem,

Ki állasz most énmellettem.

Egészséggel! édes lelkem.

Én bús szüvem vidámsága,

lelkem édes kévánsága,

te vagy minden boldogsága,

veled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,

jó illatú piros rózsám,

Gyönyerő szép kis violám,

éll sokáig szép Júliám!

Feltámada napom fénye,

szemüldek fekete széne,

Két szemem világos fénye,

éll, éll, életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szüvem

csak tégedet óhajt lelkem,

én szüvem, lelkem, szerelmem,

idvez légy én fejedelmem!

Juliámra hogy találék,

örömömre így köszönék,

Térdet fejet neki hajték,

Kin ő csak elmosolyodék.

Bizonyára az iskolában, a szép panno mellett is nemegyszer elhangzott már Balassi Bálint verse, és talán nem egy kisdiák érezte úgy, hogy az ő első, éppen formálódó érzelmeit lám, mily ékesszólóan fogalmazta meg helyette valaki…

A cikk szerzője ezzel a versével rótta le hódolatát a Tiszáról. ( A vers egyébként egy országos pályázaton a második lett)

Bodnár István

TISZA-PARTON

Hétágú napvilla tűzi hegyére

a szénától dagadt

nyárfaistenektől agancsos

ezüst partokat

Csak gazda nincs Révöblön rejtett

csónaknyáj legelész

Súlytalanság füstje leng Lobbot

vet a semmittevés

Lomha vízben csapkod a szikra

olajbogyó a nap

láttukra feldobják testüket

a zöldpikkelyű halak

Elernyedt izmokkal víz tükrén

tótágast áll a hegy

gyűrűzve áztatják magukat

az erdőligetek

Aztán elalszanak. Álmukban

megfordul a világ

és odalent köpenyét oldva

kitárja önmagát

Lebeg a rét Bárányfelhő gyanánt

fecskeraj gomolyog

Ódon vár sövényes udvarán

levendula lobog

Magad vagy Lábadnál a Tisza

körötted csönd kereng

Homokpárnán a békességet

magadhoz öleled